Vidéki vagyok, egy magyar kisvárosban, Szentesen élek. Ez a város Csongrád megyében található, nagyjából 28000 ember él itt. Van ipara, sokan foglalkoznak mezőgazdasággal, és a kórház is több száz embert foglalkoztat. A fiatalok elméjének pallérozását jó néhány alap- és középfokú oktatási intézmény végzi, köztük a gimnázium, ahol én is tanultam: több, mint harminc éve, 1987-ben kezdtem meg tanulmányaimat az intézmény falai között.
A város politikailag is sokszínű: a polgármester hosszú ideje az MSZP-s Szirbik úr, az Országgyűlésben a fideszes Farkas úr képvisel minket, de – mint ahogyan azt a legutóbbi választás is megmutatta – a Jobbiknak is szép számú tábora van itt, régi ismerősöm, Szabó Zoli több körzetben a Fideszéhez mérhető számú voksot gyűjtött be.
Vannak újságárusok, vannak könyvesboltok, a moziban pedig mi is megnézhetjük a legújabb Star Wars filmeket. Van egy nagyon szép könyvtárunk is, amelyet a régi zsinagóga épületében alakítottak ki, itt az emberek a könyveken kívül az internethez is hozzáférhetnek, és rendszeresen tartanak különböző témákban előadásokat, a csillagászattól kezdve a programozáson keresztül egészen a földönkívüliekig. Ha újsághoz vagy könyvhöz szeretnék jutni, akkor ezt a felsoroltakon kívül megtehetjük a helyi Tescoban is, ahol három sornyi polc van tele a különféle kiadványokkal.
Van internet-elérésünk is, méghozzá igen jó minőségű. Én az Invitel szolgáltatását ismerem (ez itt nem a reklám helye), amely a neten kívül tévéműsorokat is szolgáltat, méghozzá igen sok csatornát, számos különböző témakörben, láthatóan politikai jellegű szűrések nélkül.
Miért is írom le ezeket a gondolatokat?
Azért, mert bosszús vagyok! Általában, amikor hazamegyek a munkából, a vacsora után rászánok 10-15 percet arra, hogy végiglapozzam a Facebookon megjelenő bejegyzéseket. Ez számomra eddig főleg kikapcsolódást jelentett: mindig volt valami jó retrószámítógépes téma, a GAMF mérnökinfós csoportjában is gyakran közölnek hasznos infókat, esetleg az Apokalipszis Angyalainál történt valami érdekes. Mostanában viszont, egyértelműen a nemrég lezajlott választások miatt, főleg politikai témájú dolgok jönnek szembe velem a Facebookon. Ezek nagy részét igyekszem szorgalmasan megszűrni, mert nem igazán érdekelnek a zömében kamu hírek, de azért néha egyikbe, másikba beleolvasok, és megnézem a hírhez fűzött kommenteket is. Na ez az, ami igazán érdekes! Az a fröcsögés, személyeskedés, gyűlölködés, amit itt lehet találni, meg a „töröljön az ismerősei közül, aki X pártra szavazott” jellegű felhívások, ez aztán jól felfordítja az ember gyomrát. Sűrűn gomolyog a sötétség a monitorból: néha már úgy érzem magam, mint Alan Wake az elderwoodi erdőben, és a zseblámpám után kapkodok, hogy eloszlassam a szobámban gyorsan materializálódó fekete ködöt.
Ma délután ismét elkövettem azt a hibát, hogy leültem a Facebook elé. Lehet, hogy le kellene róla szoknom, már így is elég magas a vérnyomásom. Azt már megszoktam, hogy sokan választási csalással vádaskodnak – hogy ki az elkövető, azt nem igazán tudom, hiszen ezzel nem csak a jelenlegi kormánypártot támadják, hanem azt a sok-sok embert is, aki rengeteg munkát fektetett a választás lebonyolításába, köztük a különböző pártok delegáltjait és a hivatalok dolgozóit is. Aztán vannak olyanok, akik úgy hiszik, hogy bár nem történt csalás, de a kormánypárti médiafölény miatt nem tudtak helyesen dönteni a választópolgárok. Ez az állítás is cáfolható, mindössze azt kell megmutatni, hogy bőségesen van mind a bal-, mind a jobboldali ellenzék kezében olyan felület, ahol bárki nyugodtan kifejtheti a véleményét; mások már összegyűjtötték az ezzel kapcsolatos infókat, itt most nem idézem.
Aztán jött az az érv, ami végleg kicsapta nálam a biztosítékot. Valakik valahol – nem egy ember, nem egy helyen – azt írták, hogy igaz, igaz, tényleg létezik az ellenzéki sajtó, de a vidékiekhez nem jut el (hiszen tudod, milyenek ezek a vidékiek), ők úgyis csak az M1-et nézik, meg a Kossuth rádiót hallgatják, és számukra ez a jelenti a megkérdőjelezhetetlen igazságot.
Azaz ha én vidéki vagyok, akkor nem lehetek más, csak egy agyagagyú, gumicsizmás paraszt, aki talán le tudja írni a nevét, de nem igazán jut azon túl, hogy a tévét bekapcsolja, és bámulja a kormánypárti propagandát. Az ilyen kedves véleményektől nyílik ki – az aktuális pártpreferenciától függetlenül – a vidéki ember zsebében a bicska. Miért kell azt mondani, hogy mi, a kormánypropaganda által zombivá agymosott vidéki emberek nem tudjuk eldönteni, hogy mi a helyes, és mi nem? Lápvidéki bunkók vagyunk, akik még petróleumlámpával vagy gyertyával világítanak? Persze ez így explicite nem feltétlenül kerül kimondásra, inkább egyfajta alaposan lesajnáló, mélyen lenéző stílus érződik a hozzászólásokból.
Pedig, mint ahogy fent is leírtam, még egy ilyen kisvárosban is, ahol én élek, megvan a lehetősége az embereknek arra, hogy bármely oldal véleményét megismerjék. És ezt sokan meg is teszik! Nálunk már a 90-es években is el lehetett érni az internetet, telefonvonalon keresztül letöltött MAGUS levelezőlistákat meg a HIX-et olvasgattam annak idején. A sajtó is elérhető, a tévét is lehet nézni, és nem csak a királyi adás jön be rajta, hanem számos más csatorna is. Az embereknek csak a távirányítót kell használniuk…
Úgy gondolom, jó lenne, ha a kedves hozzászólók is megértenék, hogy attól, hogy valakinek a postai irányítószáma mondjuk 6600, attól az még nem egy mocsári sötét bunkó. Lehet, hogy ez javítana valamennyit a nemzet közérzetén, és nem lenne rosszul a gyanútlan internetező az egyik vagy másik oldalhoz tartozó, egyébként nagyon demokratikus pártok híveinek hozzászólásait olvasgatva…