Nemrégiben – szokás szerint – a Facebookot olvasgatva a hírfolyamomban ráleltem egy vicces képre: a felső részen egy marcona fiatal német katona fotója szerepelt még a II. világháború idejéből, az alsón pedig egy elég nyálas kinézetű mai fiatalember volt látható. A vicc lényege a régi és a mai fiatalság közötti különbség – szándékosan eltúlzott – kihangsúlyozása volt. Persze hiba lenne általánosítani, de vicc az akkor is csak egy vicc.
Már az ókoriak is arról panaszkodtak, hogy mennyire elsatnyult az akkori ifjúság hozzájuk képest, majd évszázadok elteltével Otto Carius, a német páncélos ász is úgy vélte visszaemlékezéseiben, hogy az akkori, hatvanas évekbeli német fiatalok már nem tennék meg a Vaterlandért azt, amit ők megtettek a fronton. Ez a hozzáállás persze máig sem változott. De az is biztos, hogy a mai nyálas képű fiatalok is gyorsan megnőnek, és hamarosan beállnak az épp uralkodó rendszerbe, a napi taposómalomba. Aztán pedig észre sem veszik, és először konzervatív középkorúak, majd még konzervatívabb öregek lesznek, akik lelkesen szapulják majd az aktuális fiatalságot.
Nem is ez az érdekes, hanem az, hogy az említett vicces kép mellett az egyik fiatal hozzászóló elkezdett siránkozni, hogy milyen szemetek ezek a mai, nála idősebb emberek, hiszen el sem tudják azt képzelni, hogy a mai fiataloknak mennyivel nehezebb életük van, és mennyivel többet kell kiállniuk, mint a megelőző korosztályoknak. Ezen a hozzászóláson akkor egy kicsit bosszankodtam, majd aztán rá is felejtettem, de a választások után elkezdtek megjelenni azok az írások, amelyben szintén mai fiatalok adták elő nézeteiket, miszerint ez az ország élhetetlen, ők itt nem maradnak, el kell menniük innen és így tovább. Így hát azt gondoltam, hogy írok egy rövid blogbejegyzést, hogy én hogyan is látom ezt a kérdést.
Már én is jócskán túl vagyok az emberélet útjának felén (1972-es születésű vagyok), így biztos, hogy egészen másképp látom ezeket a kérdéseket, mint mondjuk 25 évvel ezelőtt. Ha visszagondolok az én fiatalkoromra, igazándiból nincs okom a panaszra. Az persze az nem esett jól, hogy miután az általános iskolában megvolt a kötelező marxista-leninista politikai agymosás, az úttörőcsapat meg az őrsi órák, ami szerencsére később a rendszer változásával a középiskolában enyhült, de nem tűnt el teljesen, egy szép napon azt közölték, hogy az egész, amit eddig a felnőttek és a tanárok, azaz a gyerekek számára tekintélyes személyek mondtak, az bizony egyáltalán nem igaz. Az Auróra cirkáló sem úgy lövöldözött, mint ahogy az a történelemkönyvünkben szerepel, meg a Téli Palotát sem úgy ostromolták meg, mint ahogy azt addig gondoltuk, sőt Amerika és Izrael sem feltétlenül az az imperialista gengszterállam, mint ahogy azt eddig tanultuk. Akkoriban a kötelességet is jobban hangsúlyozták az egyéni jogoknál, mint manapság, így mi egy más világban nőttünk fel, mint a mai gyerekek. Az elsődleges kötelességünk a tanulás volt, meg a különböző szakkörök, menni kellett a tanulmányi versenyekre is, és a sportot sem hanyagoltuk el. Gyakran megesett, hogy középiskolában a délutáni szakkör majd az edzés után még hajnal kettőkor is a házi feladatot csináltam. Az egyetemre sem volt egyszerű bejutni, hiszen a jó tanulmányi eredmények mellett még két tárgyból kellett írásbeli és szóbeli felvételit tenni. Egy szó mint száz: a mi korosztályunk tagjai sem unatkoztak, megvoltak akkor is az elvárások. De ettől függetlenül nem volt rossz a fiatalkorunk, csak egy kissé fárasztó: még a gimnáziumban szoktam rá a kávéra, amit a mai napig sem tudtam letenni 🙂 De legalább egészségben és – a hidegháborútól eltekintve – békében nőhettünk fel.
Menjünk vissza egy kicsit tovább az időben, és nézzük meg, hogy milyen is volt a régebbi fiatalok élete! Válasszunk ki találomra egy ismert személyt a XX. századi magyar történelemből: legyen ez a személy mondjuk Horthy Miklós, Ferenc József szárnysegéde, az I. világháború végére altengernagy, később pedig Magyarország kormányzója, végül pedig emigráns Portugáliában. Látható, hogy Horthynak abban az időben magas beosztásai voltak, és valószínűleg elég jó kapcsolatai is, de négy gyermeke közül a két lány mégis súlyos betegségben halt meg fiatalon, István fia pedig hősi halált halt a keleti fronton. Pedig ha valakinek, akkor neki megvoltak azok a kapcsolatai, amelyeken keresztül elérhette volna a korszak legjobb orvosait, lányai mégis áldozatul estek a vörhenynek és a tüdőbajnak. Az akkori fiatalok élete sem volt épp játék és szórakozás, hiszen az orvostudomány és a közegészségügy közel sem állt olyan, általunk teljesen természetesnek gondolt színvonalon, mint napjainkban.
De akár körülnézhetek a saját családi legendáriumban is. Még gyerekkoromban láttam egy régi, fekete-fehér fotót valamelyik elődömről. Szép szál, jól öltözött fiatalember ült a képen, majd nem sokkal a fotó készítése után eltűnt az I. világháborúban. Azaz még annyi sem maradt utána, amit a családja eltemethetett volna. Szentesen egy köztéri emlékmű és a Hősök Erdeje őrzi azoknak az emlékét, jórészt fiatal férfiakét, akik hozzá hasonlóan életüket áldozták a hazáért és a Habsburg királyért.
A Nagy Háború lezárása után mindössze két évtizeddel kitört a következő, amit ma a második világháború néven ismerünk. Anyai nagyapám vasutas volt, és a szovjetek közeledtével el kellett hagynia családostól a lakóhelyét, ami a Trianonban elcsatolt országrészek egyikén volt (Jugoszlávia területén), így kerültek Szegedre, majd később Szentesre, gyakorlatilag mindenüket elveszítve. Apai nagyapám a fronton harcolt, nyugaton esett fogságba. Miután kiszabadult a fogolytáborból, az első dolga az volt, hogy hazatérjen Magyarországra, pedig sejthette, hogy nem a Kánaán, hanem egy lebombázott, háború dúlta ország várja itthon.
Aztán lehetett találkozni a szomszédságban vagy az ismerősök között olyanokkal, akik fiatal korukban szintén megjárták a frontot, és még éltek akkor, amikor én gyerek voltam. Egyikük-másikuk mesélt is arról, amiket átélt. Volt köztük egy öreg, aki fél karját veszítette el, miután eltalálta egy géppisztolygolyó, és amputálni kellett a végtagot. A szomszéd bácsi 18 évesen megjárta a Don-kanyart, szerencsére hazatért, de egész életére nyomot hagyott az egészségén az orosz tél. Máig emlékszem arra is, amikor egy idősebb szobafestő bácsi, aki épp a házunkat festette akkor, elmesélte, hogy hogyan kellett harcolnia a fagyban, télben az oroszokkal úgy, hogy összesen egy lengyel mintájú puskát kapott pár lőszerrel, meg három kézigránátot. Szerencse, hogy ő is túlélte a Dont, és haza tudott jönni, hogy elmesélje, hogy mit élt át.
Még hosszan lehetne folytatni a sort, hiszen nem is mentem vissza messzebbre az időben, csak a XX. századig, és jórészt a saját tapasztalataimról beszéltem. Persze tisztában vagyok azzal, hogy az itt leírtak meg sem közelítik azt, amit egy mai fiatalnak el kell viselnie az élettől. Vagy lehet, hogy mégsem?