A mai szép napos vasárnap délután jó részét kint töltöttem a kertben. Tudni kell, hogy ez a terület – szépen megfogalmazva – nagyjából az Isten háta mögött található. Igaz, hogy közvetlenül a Szegvárra vezető közút mellett helyezkedik el, de Szentestől kb. 2, Szegvártól pedig úgy 4 kilométerre van. A kerttől Szentes irányába pár száz méterre van kijelölve a 2-es kilométerkő nevezetű autóbuszmegálló. Az út mellett párhuzamosan fut a vasútvonal, amelyen néha elzötyög egy-egy Bzmot, általában három-négy emberrel a fedélzetén.
Éppen a kapu mellett sarlóztam a túlburjánzott díszbokrot, amikor odajött hozzám egy gyalogos, hosszú szakállú ember. Megkérdezte, hogy hol találja a vasútállomást. Azt válaszoltam neki, hogy attól függ, hogy a szentesi vagy a szegvári állomást keresi. Felhívtam rá a figyelmét, hogy mindkettő kilométerekre van a jelenlegi helytől, és bármerre is indul, az bizony hosszú gyalogutat jelent számára. Ő megköszönte a tájékoztatást, majd elindult Szegvár irányába. Remélem, baj nélkül megérkezett, és meg is találta a szegvári állomást.
Elsőre kicsit furcsa volt számomra a helyzet, de nem nevettem ki a kérdezőt, mivel eszembe jutott, hogy néhány héttel ezelőtt a MÁV-nak köszönhetően én is hasonlóan kellemetlen helyzetbe kerültem.
Szeptember első hetében Budapestre mentem néhány napra, mert egy Mikrotik tanfolyamon szerettem volna részt venni. Mivel mind a szálloda, mind az előadás helyszíne, ahová mennem kellett, közel volt a zuglói vasúti megállóhoz, ezért úgy döntöttem, hogy vonattal fogok utazni. Amikor elérkezett az indulás ideje, ki is mentem a szentesi vasútállomásra. Itt örömmel láttam, hogy a magyar vasutat is elérte a fejlődés, és most már kártyával is lehet fizetni, nem csak készpénzzel. Meg is próbáltam a fizetést, de a kivitelezők valamilyen obskurus okból kifolyólag körberakták a kártyaolvasót fémlemezekkel, így csak egy percnyi kínlódás után sikerült leolvasni a kártyát. A jegypénztáros megjegyezte, hogy ez nem az én hibám, és sajnos a leolvasási mizéria másoknál is így szokott történni…
Ezután megérkezett a Kiskunfélegyháza felé menő személyvonat, két kocsival. Fel is szálltam több utastárssal együtt a hátsó kocsiba. Eltelt egy kis idő, amikor észrevettem, hogy néhányan sietve szállnak lefelé a vonatról. Szerencsére egyikük jóindulatúan figyelmeztetett, hogy inkább ne üldögéljek itt tovább, mert azt hallotta a kalauztól, hogy ez a kocsi nem megy tovább, ugyanis Szentesen marad. Nekem orvosilag igazoltan kitűnő hallásom van, de én nem hallottam a kalauzt, hogy szólt volna. Azért végül hallgattam a jó tanácsra, és gyorsan átszálltam én is az első kocsiba. Jól tettem, ugyanis a másik kocsi tényleg Szentesen maradt. Aztán minden állomáson és megállóhelyen megállva elzötyögtünk egész Kiskunfélegyházáig, ahol át kellett szállni az úgynevezett gyorsvonatra. Még szeptember eleje volt, az ennek megfelelő nyárias hőséggel, és a hűtést a vonaton az állandóan nyitott ablakokon és fülkeajtókon keresztüláramló huzat biztosította. Aztán egyszer csak megállt a vonat, ilyenkor persze nem volt huzat, csak meleg. Aztán továbbindultunk. Aztán megint megálltunk. Vártunk, vártunk… Aztán továbbmentünk, de azért Pesten belül is megálltunk egy jó időre, de végül csak megérkeztünk Zuglóba. Több, mint egy óra késést sikerült összehoznunk, de én már ismerem a MÁV-ot, így szándékosan a tanfolyam előtt, egy nappal korábban indultam el otthonról. A MÁV az sajnos olyan, hogy ha hideg van, ha meleg van, ha esik az eső, ha aszály van, ha leszakad a vezeték, ha nem szakad le, ha elütünk valakit, ha nem ütünk el senkit, még egy rövidke, 180 kilométeres távon is össze tud szedni 2-3 órás késést. Japánban ilyen esetben sűrű hajlongások közepette kérne elnézést az utasoktól a vasút vezérigazgatója, de mifelénk még annyit se mondanak, hogy bocs. Az olvasottabb emberek persze tudhatják Moldova György egyik könyvéből, hogy a vasúti menetrend csak arra való, hogy meg lehessen állapítani, hogy mennyit késik a vonat. Tapasztalt utazóként én is ehhez tartom magam…
Az elkövetkező 3 napban aztán végighallgattam az MTCNA tanfolyamot, végül az utolsó nap záróaktusaként még le is vizsgáztam. A tanfolyam nagyon jó volt; ez itt nem a reklám helye, de az érdeklődőknek ajánlom szíves figyelmébe a https://mindenamimikrotik.hu/ oldalt.
A vizsga után elindultam gyalogosan a zuglói vasúti megálló felé. Ott most éppen valamiféle felújítás zajlik, ezért elég nagy a felfordulás, de szerencsére sikerült jegyet is vennem, meg a gyorsvonatot is elértem, és még azt is megtaláltam, hogy a rumli közepette hol lehet egyáltalán felszállni a szerelvényre. Kiskunfélegyházáig nem is volt semmi gond, szépen, időben megérkeztünk. Félegyházán leszálltam, és elkezdtem keresni a csatlakozást. 1991 óta utazom ezen a vonalon, és megszoktam, hogy a szentesi csatlakozás a Gátér-Csongrád felé menő vonatot jelenti. Valószínűleg emiatt nem voltam elég figyelmes! Az feltűnt, hogy a vonat nem a megszokott helyen áll, ezért megkérdeztem az ott álldogáló kalauzt, hogy tényleg a Szentes felé menő járattal van-e dolgom. Persze! – szólt a válasz. Azt sajnos nem néztem meg, hogy mi van az ajtóra kiírva, és felszálltam az egyetlen kocsiból álló, emberekkel teli lévő szerelvényre. Aztán amikor elindultunk, feltűnt, hogy nem Csongrád felé megyünk, hanem pont az ellenkező irányba. Ismét rákérdeztem a kalauznál, hogy tényleg a szentesi járaton vagyunk-e, erre ő felvilágosított, hogy igen, csak Lakitelek felé vezet az útvonal, és valamikor estefelé érünk Szentesre. Ekkor elegem lett a MÁV-ból, és a következő megállóhelyen, valahol kint a pusztában, leszálltam a vonatról. A hátamon kb. 15 kilónyi málhával (páncélozott HP laptop, vaskos Mikrotik könyv, ivóvíz, hideg élelem, több napra való póló, zokni stb.) elindultam vissza Kiskunfélegyházára. A síneket követve visszamehettem volna a vasútállomásra is, de akkor már nem akartam több vonatot látni, ezért inkább megkerestem a legközelebbi buszmegállót, ahol tudtam, hogy megáll a Kecskemét felől érkező távolsági járat. A buszmenetrendre – hála a több évnyi GAMF-os utazgatásnak – nagyjából emlékeztem, és szerencsére nem is kellett sokat várnom a buszra. Felszálltam a tiszta, nem büdös, légkondis, nem órákat késő járműre, és kb. egy óra múlva már otthon is voltam Szentesen.
Összegzésül elmondhatom, hogy a friss MÁV-os élménnyel a hátam mögött együtt tudtam érezni a történet elején említett, a vasútállomást kereső emberrel. Lehet, hogy jobban járt volna, ha megkeresi az első út menti buszmegállót, és inkább a busszal megy tovább.
