A tegnapi napon, azaz május első napján unokaöcsémmel, Marcellel egy sűrű erdő mellett lévő folyó partján sétálgattunk, és a séta közben a veszélyes mágikus lényekről beszélgettünk. Szép, napos idő volt, a madarak csicseregtek, a horgászok kint üldögéltek botjaikkal, várták a kapást. Idilli kép tárult a természetben sétáló emberek elé.
Utunk során – egyébként már egészen közel voltunk kijelölt célunkhoz – egyszer csak egy öreg, elhagyatottnak tűnő tanyaház mellé értünk. A telekről kifelé vezető nagykapu nyitva volt, és nem láttuk nyomát semmilyen életnek. Hirtelen viszont, mondhatni minden előzetes provokáció nélkül, két vérkutya rontott ránk vad ugatással. A meglepetés és roham megtette hatását: a kezdeményezés a támadóknál volt, és az egyik eb az első körben sikeres támadást intézett ellenem. Pudvás fogait lábszáramba mélyesztette, és több sebet ejtett a páncélzat híján könnyen sebezhető testrészemen. Szerencsére a dobott sebzés nem volt túl nagy, de így is mínusz 2 HP-t könyvelhettem el. Megpróbáltam egy gyors rúgással visszavágni, de ez képzetlen támadásnak minősült, és a vérkutya sikeresen félreugrott előle. A második kör elején viszont nálam volt az előny: aktiváltam egy előre memorizált parancsvarázst, és alaposan kieresztettem a hangomat (azaz szidtam a jó édesanyját annak a rohadt dögnek). A D20-szal szerintem úgy 16-17 körül dobhattam, mert a varázs hatott, és a támadók fejvesztve menekültek. Marcellnek nem is kellett közbeavatkoznia. Még szerencse, mert lehet, hogy az általa előkészített tűzgolyó varázslat letarolta volna a környéket…
Ezután szemrevételeztem a csata során szerzett sebeket, és úgy gondoltam, hogy jobb lesz, ha felkeresem a helyi ispotályt. El is mentem ide, és rövid várakozás után a gyógyítók kezelésbe vettek. Megtörtént a fertőtlenítés, sebkötözés, és persze volt egy kis szurkálás is, ami ilyenkor kötelező (még most, egy nap múltán is érzem a hatását). Az ispotállyal kapcsolatban idézhetném most a híres trubadúrt, Nagy Ferót, aki szintén megfelelő gondoskodásban részesült egy másik hasonló helyen, de inkább nem teszem. Ehelyett itt és most megemelem varázslósüvegemet a helyi gyógyítók előtt, és ez úton is nagyon köszönöm nekik, hogy ebben az évben már második alkalommal segítettek rajtam, miután felkerestem őket valami kellemetlen nyavalyával.
Ezzel sajnos nem volt még vége a dolognak, mert a királyi törvény szerint be kellett volna mutatnom egy állatgyógyításban jártas magiszter által kiállított oklevelet arról, hogy a támadóim megkapták a megfelelő varázsitalt, ami megvédi őket – és persze ezzel együtt engem is – a gyógyíthatatlan kórként ismert veszettségtől. Aztán kiderült, hogy hiába is keresném az említett oklevelet, mivel hogy nincs ilyen oklevél…
A további sorsom most egy királyi hivatalnok kezében van, aki majd eldönti, hogy vissza kell-e mennem még az ispotályba, hogy további varázsszereket fecskendezzenek belém. Egyelőre várom az értesítést, aztán majd meglátjuk, mi lesz…
Destiny is all…