ArC harca a konyhával

Bizonyos múltbéli események hatására megváltozott a főzéshez való hozzáállásom.

Alapjában egy elég kreatív ember vagyok, az írás mellett láncingeket készítek, kitanultam a fazekasmesterséget, egy időben gyöngyöt fűztem, és a keresztszemes hímzésbe is fejest ugrottam. Ám a sütés-főzés… na az teljesen távol állt tőlem. Azt szoktam volt mondani csöppnyi öniróniával, hogy még a teát is odakozmálom, és ebben van is valami; vagy két évtizeddel ezelőtt egyszer feltettem a teát, és anélkül tettem bele a tea filtert, hogy elzártam volna alatta a gázt… aztán meg teljesen meg is feledkeztem róla. Maradjunk annyiban, hogy a víz teljesen elpárolgott, mire hazaértem…
Egy másik, még korábbi történetben pedig a tizenéves ArC elhatározta, hogy ő bizony fánkot fog sütni, FÁNKOT! De mit ad isten, pogácsa lett belőle. Bár lekvárral ettük.
Tehát összességében, a vajas kenyérnél bonyolultabb ételek elkészítése, a korábbi negatív tapasztalatoknak hála, mondjuk úgy, kívül esett az érdeklődési körömön. Arról nem is beszélve, hogy kreativitásom eredményének mindig valami konkrét, maradandó tárgynak kellett lennie; legyen szó egy történetről, egy gyöngyből fűzött karkötőről, egy fazekaskorongon készített Miskakancsóról, vagy egy keresztszemes népi mintakendőről. De a főzés… hát na. Minek szenvedjek órákig egy akármi megsütésével, amit aztán húsz perc alatt felzabálunk?
Mondom, eddig ez volt a hozzáállásom.
De aztán történt valami; aminek eredményeként egyedül maradtam a lányaimmal. Konkrétumokat mellőzve, a feleségem azóta rendszeresen küldi a gyerektartást.

Tehát, ott voltunk hárman, meg az idegen felségjelzésű konyha… amit sajna meg kell hódítani; elvégre a gyerkőcöknek nem elég a vajas kenyér… meg hát, valljuk be, nekem se.
Az első “harcálláspont” a Milánói volt. Röhej, de youtube videókat néztem arról, hogyan kell tésztát főzni… és végül is sikerült! Bár a szószt a boltban vettem hozzá, amit kicsit felturbóztam sűrített paradicsommal és darált hússal, de összességében meglepően ehetőre sikerült!
Aztán jött az egyik kedvencem, amit még főzni sem kell; a Kókuszgolyó! Rém egyszerű kaja; kekszpor, kakaó, porcukor, lekvár, rumaroma, citromlé, ezeket bedobáljuk, megkeverjük lehetőségekhez képest egyneművé, golyókat formázunk, aztán meghengergetjük kókuszreszelékben… és ennyi. Felhalmozzuk egy tálba, és olyan 14 órát állni hagyjuk… Ha azt mondom, a 15. órára nemigen szokott maradni… akkor természetesen csak erősen túlzok. Azért szokott maradni, hogy minél tovább… maradjon.

Aztán a sült krumpli! Az sem mindegy ám! Milyen hosszú, milyen vastag a krumpli darab; milyen forró az olaj, meddig marad benne, mivel fűszerezzük… és hát, milyen hús mellé adjuk! Én a legelső próbálkozásnál mirelit húspogácsákat sütöttem, amit mifelénk csak “fagylakomának” hívnak, nem foglalkozva a ténnyel, hogy ez a márkaneve a termékcsaládnak. Mi mindig ugyanezt a fasírtot vettük. Furcsa mód, az is ehetőre sikeredett!
Mellé természetesen a majdnem szabadalmaztatott majonéz-öntetet kevertük ki, ahogy “Anya szokta”. Mustár, olaj, citromlé, só, cukor, tejföl… az is finom lett! Next!

Aztán jött a következő lépés: süssünk valami húst, tepsiben! Rendben, találtam egy egész ízletesnek tűnő receptet; só, bors, paprika, liszt összekever, csirkecombikat megforgat benne, kiolajozott tepsibe belesorjáz, méz fokhagyma, mustár összekever, bekeni vele a húsokat, alufóliával lefed, félórára be az előmelegített akárhányfokos sütőbe, fél óra múlva kivesz, fólia le, negyedórára vissza… és kész! És ez is ehetőre sikerült! Mondjuk a mézes öntetet legközelebb hanyagolom…

A következő lépés: panírozzunk be valamit! Nem akartam nagyot kockáztatni, fogtam egy rúd párizsit, centi vastag szeletekre daraboltam, aztán egy zacskóba lisztet lapátoltam, ebbe beledobáltam a karikákat, aztán két tojást összekevertem egykanálnyi tejjel, ebbe belemártogattam a lisztes karikákat, aztán gyorsan a zsemlemorzsába, aztán ezeket felsorjáztam egy tálcára, onnan meg a serpenyőbe… mellé pedig krumplipürét kreáltam!

És itt tartok most. És rájöttem, hogy a kedvencemet, az édes szám alfáját és omegáját, a legfinomabb desszertet, a Palacsintát (így, nagybetűvel) még nem vettem fel az achievement-listámra! Nem lesz egyszerű menet, ahogy én látom; a neten kismillió különböző recept a töltelékekről, a tésztafélékről, a sütés módjairól… és hát arra is rájöttem, hogy szükségem van végre valami saját konyhai eszközre, hogy az új országot teljesen a saját birtokomnak érezzem, ezért vettem egy… mi is a neve? Palacsintakés. Na igen. De ha már ott jártam, vettem magamnak egy húscsipeszt is. Csak mert észrevettem. Ezzel majd lehet fordigatni a húsokat… amit legutóbb egy villával ügyetlenkedtem a fagylakoma alkalmával.

Tehát ennyi év után, végre meghódítottam a konyhát! Na még nem egészen persze, van még néhány terület, ami felszabadításra vár… például a levesek… a pörköltek… különféle sütemények… és hát ugye, a fánk. de legalább már megtörtént a partraszállás!

Ha valaki egy évvel ezelőtt azt mondja, hogy ennyire élvezni fogom a sütést-főzést… azt kiröhögtem volna. Persze az is lehet, hogy a péntekre tervezett palacsintasütés után, annak balul történő elsülése esetén, fogom az egészet, és rászokok a pizzafutárra.