Vader és a rendszergazda

Pár megjegyzés elöljáróban:

  1. Ezen írás alapjait egy klubgyűlés során találtuk ki (Ida, Feri, Kapitány és Tailes). Én csak kiegészítettem és monitorra vetettem a történetet.
  2. Az írás megjelent a Kalandok és kalandozók című kötetben, köszönet ezért Craz-nak.
  3. Nemrégiben Juhász Ernő készített hozzá egy illusztrációt, ez úton is köszönöm neki!

Most pedig következzen a történet!

Egy reggel TK-456, az Avenger csillagromboló egyik rendszergazdája békésen aludt ágyában. Hirtelen megcsörrent a telefon.

– Vajon ki lehet az ilyen korán, ki nem bír már megint magával? – gondolta bosszúsan, majd felvette a telefont. – Halló, itt az Avenger informatika.
– Itt Vader beszél – hallatszott a telefonból.

TK-456 kiugrott az ágyból, összecsapta bokáit, majd szabályszerűen jelentkezett:

– Azonosítási számom TK-456, miben segíthetek, Vader nagyúr?
– Már megint valami baj van a légzőrendszerrel – válaszolta Vader. – Nem a megfelelő ütemben működik.
– Akkor rögtön megnézem – mondta a rendszergazda.
– Siessen, nem érek rá, hamarosan felszíni támadást indítunk a lázadók hothi bázisa ellen – hörögte Vader elfúló hangon, amely a légzőrendszer hibájára utalt. – Az az idióta Ozzel admirális már megint hibázott! Nem fog többet flottát parancsnokolni, arról gondoskodtam.

TK-456 kajánul elvigyorodott, ugyanis Ozzel admirális nem tartozott a kedvencei közé. Állandóan megfertőzte a gépét vírusokkal, de úgy néz ki, hogy ezután már nem néz többet vukipornó oldalakat az öreg.

– Igyekszem, nagyúr! Rögtön bejelentkezek a létfenntartó rendszerére.

TK-456 leült a terminálja elé, arrébb söpörte a gyűrött csokipapírokat, így szabaddá téve a billentyűzetet, miközben majdnem felborította a félig teli kávéscsészét. Bekapcsolta a terminált, majd begépelte a következő parancsot:

ssh main.vader.imp -l vader

Szerencsére Vader épp egy rádiós elérési pont közelében tartózkodott, így rögtön meg is jelent a jelszókérő prompt.

– Mi is volt a jelszava, nagyúr? – kérdezte TK-456.
– Amidala – válaszolta Vader.
– Hát ez nem túl erős jelszó, uram, meg kellene változtatni – tanácsolta TK-456. – Ezt még egy kezdő lázadó hacker is feltöri. Ha egyszer ráér, jöjjön be hozzánk az informatikára, szívesen segítünk, és módosítjuk a jelszavát.

TK-456 begépelte a jelszót, majd az impterminal parancs begépelésével elindította a Vader létfenntartó rendszerének karbantartását lehetővé tevő parancssori programot.

> show parameters

Erre a következő választ kapta:

Imperial Medical System V1.02

breath_rate = 10

Ready.

– Nem csoda, hogy nem kap levegőt az öreg – gondolta TK-456. – 10-es légzési tempó, ráadásul V1.02-es rendszer, még jó, hogy nem lyukszalagokkal kell felparaméterezni, mint a húsz évvel ezelőtti modelleket.

Ezután a következő parancsokat gépelte be:

> set breath_rate = 20
Ready.
> commit
Ready.

– Rendben működik a légzése, uram? – kérdezte Vadert.
– Úgy veszem észre, igen – válaszolta a Sötét Nagyúr. – Köszönöm a segítséget, most már indulhatok a csatába.
– Nagyon szívesen – mondta TK-456. – Ha egyszer ráér, lépjen be hozzánk, és csinálunk egy firmware update-et a létfenntartó rendszerén. Néhány perc az egész.
– Rendben – válaszolta Vader, majd letette a telefont.

TK-456 kikapcsolta a terminál monitorját, majd visszafeküdt ágyába.

– Milyen jó, hogy nem rohamosztagosnak jelentkeztem, most mehetnék a csatába – gondolta. – Nem hiányzik ez nekem.

Néhány perc múlva már az igazak álmát aludta.

Kategória: Novella, Star Wars | Címke: , | Hozzászólás most!

Ezek a mai fiatalok…

Nemrégiben – szokás szerint – a Facebookot olvasgatva a hírfolyamomban ráleltem egy vicces képre: a felső részen egy marcona fiatal német katona fotója szerepelt még a II. világháború idejéből, az alsón pedig egy elég nyálas kinézetű mai fiatalember volt látható. A vicc lényege a régi és a mai fiatalság közötti különbség – szándékosan eltúlzott – kihangsúlyozása volt. Persze hiba lenne általánosítani, de vicc az akkor is csak egy vicc.

Már az ókoriak is arról panaszkodtak, hogy mennyire elsatnyult az akkori ifjúság hozzájuk képest, majd évszázadok elteltével Otto Carius, a német páncélos ász is úgy vélte visszaemlékezéseiben, hogy az akkori, hatvanas évekbeli német fiatalok már nem tennék meg a Vaterlandért azt, amit ők megtettek a fronton. Ez a hozzáállás persze máig sem változott. De az is biztos, hogy a mai nyálas képű fiatalok is gyorsan megnőnek, és hamarosan beállnak az épp uralkodó rendszerbe, a napi taposómalomba. Aztán pedig észre sem veszik, és először konzervatív középkorúak, majd még konzervatívabb öregek lesznek, akik lelkesen szapulják majd az aktuális fiatalságot.

Nem is ez az érdekes, hanem az, hogy az említett vicces kép mellett az egyik fiatal hozzászóló elkezdett siránkozni, hogy milyen szemetek ezek a mai, nála idősebb emberek, hiszen el sem tudják azt képzelni, hogy a mai fiataloknak mennyivel nehezebb életük van, és mennyivel többet kell kiállniuk, mint a megelőző korosztályoknak. Ezen a hozzászóláson akkor egy kicsit bosszankodtam, majd aztán rá is felejtettem, de a választások után elkezdtek megjelenni azok az írások, amelyben szintén mai fiatalok adták elő nézeteiket, miszerint ez az ország élhetetlen, ők itt nem maradnak, el kell menniük innen és így tovább. Így hát azt gondoltam, hogy írok egy rövid blogbejegyzést, hogy én hogyan is látom ezt a kérdést.

Már én is jócskán túl vagyok az emberélet útjának felén (1972-es születésű vagyok), így biztos, hogy egészen másképp látom ezeket a kérdéseket, mint mondjuk 25 évvel ezelőtt. Ha visszagondolok az én fiatalkoromra, igazándiból nincs okom a panaszra. Az persze az nem esett jól, hogy miután az általános iskolában megvolt a kötelező marxista-leninista politikai agymosás, az úttörőcsapat meg az őrsi órák, ami szerencsére később a rendszer változásával a középiskolában enyhült, de nem tűnt el teljesen, egy szép napon azt közölték, hogy az egész, amit eddig a felnőttek és a tanárok, azaz a gyerekek számára tekintélyes személyek mondtak, az bizony egyáltalán nem igaz. Az Auróra cirkáló sem úgy lövöldözött, mint ahogy az a történelemkönyvünkben szerepel, meg a Téli Palotát sem úgy ostromolták meg, mint ahogy azt addig gondoltuk, sőt Amerika és Izrael sem feltétlenül az az imperialista gengszterállam, mint ahogy azt eddig tanultuk. Akkoriban a kötelességet is jobban hangsúlyozták az egyéni jogoknál, mint manapság, így mi egy más világban nőttünk fel, mint a mai gyerekek. Az elsődleges kötelességünk a tanulás volt, meg a különböző szakkörök, menni kellett a tanulmányi versenyekre is, és a sportot sem hanyagoltuk el. Gyakran megesett, hogy középiskolában a délutáni szakkör majd az edzés után még hajnal kettőkor is a házi feladatot csináltam. Az egyetemre sem volt egyszerű bejutni, hiszen a jó tanulmányi eredmények mellett még két tárgyból kellett írásbeli és szóbeli felvételit tenni. Egy szó mint száz: a mi korosztályunk tagjai sem unatkoztak, megvoltak akkor is az elvárások. De ettől függetlenül nem volt rossz a fiatalkorunk, csak egy kissé fárasztó: még a gimnáziumban szoktam rá a kávéra, amit a mai napig sem tudtam letenni 🙂 De legalább egészségben és – a hidegháborútól eltekintve – békében nőhettünk fel.

Menjünk vissza egy kicsit tovább az időben, és nézzük meg, hogy milyen is volt a régebbi fiatalok élete! Válasszunk ki találomra egy ismert személyt a XX. századi magyar történelemből: legyen ez a személy mondjuk Horthy Miklós, Ferenc József szárnysegéde, az I. világháború végére altengernagy, később pedig Magyarország kormányzója, végül pedig emigráns Portugáliában. Látható, hogy Horthynak abban az időben magas beosztásai voltak, és valószínűleg elég jó kapcsolatai is, de négy gyermeke közül a két lány mégis súlyos betegségben halt meg fiatalon, István fia pedig hősi halált halt a keleti fronton. Pedig ha valakinek, akkor neki megvoltak azok a kapcsolatai, amelyeken keresztül elérhette volna a korszak legjobb orvosait, lányai mégis áldozatul estek a vörhenynek és a tüdőbajnak. Az akkori fiatalok élete sem volt épp játék és szórakozás, hiszen az orvostudomány és a közegészségügy közel sem állt olyan, általunk teljesen természetesnek gondolt színvonalon, mint napjainkban.

De akár körülnézhetek a saját családi legendáriumban is. Még gyerekkoromban láttam egy régi, fekete-fehér fotót valamelyik elődömről. Szép szál, jól öltözött fiatalember ült a képen, majd nem sokkal a fotó készítése után eltűnt az I. világháborúban. Azaz még annyi sem maradt utána, amit a családja eltemethetett volna. Szentesen egy köztéri emlékmű és a Hősök Erdeje őrzi azoknak az emlékét, jórészt fiatal férfiakét, akik hozzá hasonlóan életüket áldozták a hazáért és a Habsburg királyért.

A Nagy Háború lezárása után mindössze két évtizeddel kitört a következő, amit ma a második világháború néven ismerünk. Anyai nagyapám vasutas volt, és a szovjetek közeledtével el kellett hagynia családostól a lakóhelyét, ami a Trianonban elcsatolt országrészek egyikén volt (Jugoszlávia területén), így kerültek Szegedre, majd később Szentesre, gyakorlatilag mindenüket elveszítve. Apai nagyapám a fronton harcolt, nyugaton esett fogságba. Miután kiszabadult a fogolytáborból, az első dolga az volt, hogy hazatérjen Magyarországra, pedig sejthette, hogy nem a Kánaán, hanem egy lebombázott, háború dúlta ország várja itthon.

Aztán lehetett találkozni a szomszédságban vagy az ismerősök között olyanokkal, akik fiatal korukban szintén megjárták a frontot, és még éltek akkor, amikor én gyerek voltam. Egyikük-másikuk mesélt is arról, amiket átélt. Volt köztük egy öreg, aki fél karját veszítette el, miután eltalálta egy géppisztolygolyó, és amputálni kellett a végtagot. A szomszéd bácsi 18 évesen megjárta a Don-kanyart, szerencsére hazatért, de egész életére nyomot hagyott az egészségén az orosz tél. Máig emlékszem arra is, amikor egy idősebb szobafestő bácsi, aki épp a házunkat festette akkor, elmesélte, hogy hogyan kellett harcolnia a fagyban, télben az oroszokkal úgy, hogy összesen egy lengyel mintájú puskát kapott pár lőszerrel, meg három kézigránátot. Szerencse, hogy ő is túlélte a Dont, és haza tudott jönni, hogy elmesélje, hogy mit élt át.

Még hosszan lehetne folytatni a sort, hiszen nem is mentem vissza messzebbre az időben, csak a XX. századig, és jórészt a saját tapasztalataimról beszéltem. Persze tisztában vagyok azzal, hogy az itt leírtak meg sem közelítik azt, amit egy mai fiatalnak el kell viselnie az élettől. Vagy lehet, hogy mégsem?

Kategória: Mindennapok | Hozzászólás most!

Vidéki vagyok!

Vidéki vagyok, egy magyar kisvárosban, Szentesen élek. Ez a város Csongrád megyében található, nagyjából 28000 ember él itt. Van ipara, sokan foglalkoznak mezőgazdasággal, és a kórház is több száz embert foglalkoztat. A fiatalok elméjének pallérozását jó néhány alap- és középfokú oktatási intézmény végzi, köztük a gimnázium, ahol én is tanultam: több, mint harminc éve, 1987-ben kezdtem meg tanulmányaimat az intézmény falai között.

A város politikailag is sokszínű: a polgármester hosszú ideje az MSZP-s Szirbik úr, az Országgyűlésben a fideszes Farkas úr képvisel minket, de – mint ahogyan azt a legutóbbi választás is megmutatta – a Jobbiknak is szép számú tábora van itt, régi ismerősöm, Szabó Zoli több körzetben a Fideszéhez mérhető számú voksot gyűjtött be.

Vannak újságárusok, vannak könyvesboltok, a moziban pedig mi is megnézhetjük a legújabb Star Wars filmeket. Van egy nagyon szép könyvtárunk is, amelyet a régi zsinagóga épületében alakítottak ki, itt az emberek a könyveken kívül az internethez is hozzáférhetnek, és rendszeresen tartanak különböző témákban előadásokat, a csillagászattól kezdve a programozáson keresztül egészen a földönkívüliekig. Ha újsághoz vagy könyvhöz szeretnék jutni, akkor ezt a felsoroltakon kívül megtehetjük a helyi Tescoban is, ahol három sornyi polc van tele a különféle kiadványokkal.

Van internet-elérésünk is, méghozzá igen jó minőségű. Én az Invitel szolgáltatását ismerem (ez itt nem a reklám helye), amely a neten kívül tévéműsorokat is szolgáltat, méghozzá igen sok csatornát, számos különböző témakörben, láthatóan politikai jellegű szűrések nélkül.

Miért is írom le ezeket a gondolatokat?

Azért, mert bosszús vagyok! Általában, amikor hazamegyek a munkából, a vacsora után rászánok 10-15 percet arra, hogy végiglapozzam a Facebookon megjelenő bejegyzéseket. Ez számomra eddig főleg kikapcsolódást jelentett: mindig volt valami jó retrószámítógépes téma, a GAMF mérnökinfós csoportjában is gyakran közölnek hasznos infókat, esetleg az Apokalipszis Angyalainál történt valami érdekes. Mostanában viszont, egyértelműen a nemrég lezajlott választások miatt, főleg politikai témájú dolgok jönnek szembe velem a Facebookon. Ezek nagy részét igyekszem szorgalmasan megszűrni, mert nem igazán érdekelnek a zömében kamu hírek, de azért néha egyikbe, másikba beleolvasok, és megnézem a hírhez fűzött kommenteket is. Na ez az, ami igazán érdekes! Az a fröcsögés, személyeskedés, gyűlölködés, amit itt lehet találni, meg a „töröljön az ismerősei közül, aki X pártra szavazott” jellegű felhívások, ez aztán jól felfordítja az ember gyomrát. Sűrűn gomolyog a sötétség a monitorból: néha már úgy érzem magam, mint Alan Wake az elderwoodi erdőben, és a zseblámpám után kapkodok, hogy eloszlassam a szobámban gyorsan materializálódó fekete ködöt.

Ma délután ismét elkövettem azt a hibát, hogy leültem a Facebook elé. Lehet, hogy le kellene róla szoknom, már így is elég magas a vérnyomásom. Azt már megszoktam, hogy sokan választási csalással vádaskodnak – hogy ki az elkövető, azt nem igazán tudom, hiszen ezzel nem csak a jelenlegi kormánypártot támadják, hanem azt a sok-sok embert is, aki rengeteg munkát fektetett a választás lebonyolításába, köztük a különböző pártok delegáltjait és a hivatalok dolgozóit is. Aztán vannak olyanok, akik úgy hiszik, hogy bár nem történt csalás, de a kormánypárti médiafölény miatt nem tudtak helyesen dönteni a választópolgárok. Ez az állítás is cáfolható, mindössze azt kell megmutatni, hogy bőségesen van mind a bal-, mind a jobboldali ellenzék kezében olyan felület, ahol bárki nyugodtan kifejtheti a véleményét; mások már összegyűjtötték az ezzel kapcsolatos infókat, itt most nem idézem.

Aztán jött az az érv, ami végleg kicsapta nálam a biztosítékot. Valakik valahol – nem egy ember, nem egy helyen – azt írták, hogy igaz, igaz, tényleg létezik az ellenzéki sajtó, de a vidékiekhez nem jut el (hiszen tudod, milyenek ezek a vidékiek), ők úgyis csak az M1-et nézik, meg a Kossuth rádiót hallgatják, és számukra ez a jelenti a megkérdőjelezhetetlen igazságot.

Azaz ha én vidéki vagyok, akkor nem lehetek más, csak egy agyagagyú, gumicsizmás paraszt, aki talán le tudja írni a nevét, de nem igazán jut azon túl, hogy a tévét bekapcsolja, és bámulja a kormánypárti propagandát. Az ilyen kedves véleményektől nyílik ki – az aktuális pártpreferenciától függetlenül – a vidéki ember zsebében a bicska. Miért kell azt mondani, hogy mi, a kormánypropaganda által zombivá agymosott vidéki emberek nem tudjuk eldönteni, hogy mi a helyes, és mi nem? Lápvidéki bunkók vagyunk, akik még petróleumlámpával vagy gyertyával világítanak? Persze ez így explicite nem feltétlenül kerül kimondásra, inkább egyfajta alaposan lesajnáló, mélyen lenéző stílus érződik a hozzászólásokból.

Pedig, mint ahogy fent is leírtam, még egy ilyen kisvárosban is, ahol én élek, megvan a lehetősége az embereknek arra, hogy bármely oldal véleményét megismerjék. És ezt sokan meg is teszik! Nálunk már a 90-es években is el lehetett érni az internetet, telefonvonalon keresztül letöltött MAGUS levelezőlistákat meg a HIX-et olvasgattam annak idején. A sajtó is elérhető, a tévét is lehet nézni, és nem csak a királyi adás jön be rajta, hanem számos más csatorna is. Az embereknek csak a távirányítót kell használniuk…

Úgy gondolom, jó lenne, ha a kedves hozzászólók is megértenék, hogy attól, hogy valakinek a postai irányítószáma mondjuk 6600, attól az még nem egy mocsári sötét bunkó. Lehet, hogy ez javítana valamennyit a nemzet közérzetén, és nem lenne rosszul a gyanútlan internetező az egyik vagy másik oldalhoz tartozó, egyébként nagyon demokratikus pártok híveinek hozzászólásait olvasgatva…

Kategória: Egyéb, Mindennapok | Hozzászólás most!

Mit egyek?

Na, ilyet se csináltam még: ma egy rövid bejegyzés erejéig átmegyek gasztrobloggerbe 🙂

Elgondolkoztam arról, hogy mit tennék akkor, ha a következőkben vázolt helyzetek valamelyikébe kerülnék:

Tegyük fel, hogy az otthoni ebédlőasztalon látok néhány étket, amelyek közül csak egyet választhatok ki, és azt aztán meg is kell ennem. Vajon hogyan fogok viselkedni, és melyik lehetőség mekkora hasznossággal bír számomra?

Az első esetben előttem van egy tányér párolt rizs: szép fehér, de egy kis són kívül semmi ízesítés nincs hozzá, se ketchup, se zöldség, csak egyszerű rizs. Mellette látható egy finom csokitorta; tudni kell, hogy imádom a csokit is, meg a tortát is! A következő fogás egy kézműves hamburger – a szentesi sétálóutcán nagyon finom hambit lehet venni, és még sajt nélküli verziót is készítenek, ha úgy kérem. A negyedik lehetőség legyen mondjuk a töltött káposzta – persze nem túl zsírosan meg fűszeresen, hiszen egy epeműtét után nagyon vigyázni kell arra, hogy mit eszik az ember.

Ebben az esetben valószínű, hogy – ha egyébként egészséges vagyok – a rizsnek a tájára sem néznék, hanem pillanatnyi hangulatomtól függően a többi három lehetőség közül választanék egy fogást. Ma délután például egy jókora hamburgert ettem.

Most pedig gondoljunk bele egy másik esetbe!

Az asztalon továbbra is előttem van az előző szcenárióban már említett rizsestál. A többi fogást viszont eltüntették előlem! Ehelyett a kádári, 80-as évek PRIMO-felhasználójának menüjét láthatom magam előtt: egy adag keserű cukrot, egy csomag fokhagymás nápolyit és ráadásként egy tányér mákos pacalt. Elég valószínűnek tartom, hogy ebben az esetben a rizs nagy mértékben felértékelődne a szememben, és a nem túl bizalomgerjesztő PRIMO-menü helyett inkább a fapados, de az egyébként már jól bevált párolt rizsnél maradnék.

Szerencsére a második eset csak az én képzeletemben létezik, a valóságban ilyen nem fordulhat elő! Így aztán bármikor ehetek a rizs helyett egy finom hambit vagy egy tányér töltött káposztát.

Jó étvágyat kívánok!

Kategória: Egyéb, Étkezés, Mindennapok | Hozzászólás most!

Választás meg a számítógépek…

Túl vagyunk a 2018-as országgyűlési választásokon! Ebben a bejegyzésben nem szeretnék politizálni, elég volt a megelőző időszak mindkét oldal részéről krisztusi szeretettől mélyen átitatott kampányát végignéznem. Kéretik ezt az írást aktuális pártszimpátiától meg a konkrét végeredménytől függetlenül úgy olvasni, mint egy számítástechnikát szerető, néha programozgató, illetve adatbázist meg szervert már távolról látott ember elmélkedéseit egy konkrét összeesküvés-elméletről.

A Facebookot nézegetve – a sok egyéb, az intelligens és toleráns választópolgárok által közzétett politikai vélemény között – szembetalálkoztam az alábbi bejegyzéssel, ami végül kiverte nálam a biztosítékot:

Van az országban három nagyon nagy kapacitású számítógép! Abban a teljes lakosság minden adata benne van! Egy a NAV-nál! Egy az OEP-nél! S egy a Parlamentben! 17-órakor a készenléti rendőrség hermetikusan körbezárta a parlamentet, s az Alkotmány utcában a NVI-t!!!!! Számítástechnikusok a szavazatokat informatikai módszerekkel módosították, s visszabontották helyi választási körökig. Mivel a fidesz tábor nem változott, 2,5millió, s kb. 5millió ellenzéki szavazó volt, nem lehetett volna meg a kétharmad. Ezt manipulálták meg elektronikusan!!!!!! Van megoldás! KÖVETELNI KELL A KÉZI ÚJRASZÁMLÁLÁST!!!!!! Van rá lehetőség, élni kell vele!!!

Egy másik bejegyzésben még azt is tudni vélték, hogy éppen négy programozó dolgozik az adatok módosításán, persze a rendőrök éber felügyelete alatt.

Elkezdtem gondolkozni a dolgon. Az elég csúnya dolog lenne, ha egy olyan rendszerre bíznánk a választás informatikai támogatását, ami ennyire rövid idő alatt meghekkelhető. Remélem – bár lehet, hogy vészesen naiv vagyok -, hogy egy olyan rendszer működik a magyar választások során, ami megnyugtatóan ellenáll mind a külsős, mind a belsős informatikai jellegű támadásoknak.

Az is lehet persze, hogy rosszul gondolom. Tegyük fel, hogy mégsem rendelkezik a rendszer a megfelelő védelemmel. Ha az éppen kormányzó párt informatikusa pont a választás napján hozzáférhet az adatokhoz, meg ismeri a root jelszót is, akkor ez valószínűleg igaz volt már hetekkel ezelőtt is. Ez esetben jó előre fel lehet készülni a csalásra, és nem lenne szükség négy programozóra, meg állig felfegyverzett készenléti rendőrökre, akik hermetikusan körbezárják a szervertermet. Elegendő lenne egy megbízható kormánypárti hekker bevonása, aki ezt az egészet megszervezi a rendőrök, meg minden egyéb körítés nélkül. Minél kevesebben tudnak róla ugyanis, annál jobb. Elképzelem, amikor a rendőröknek kiadják a parancsot, hogy védjék meg a négy programozót, amíg meghamisítják a választási eredményeket… Nekem nem tűnik túl életszerűnek a dolog.

Egyébként a nagyon nagy kapacitású számítógépnek a választásról befutó néhány millió adat feldolgozása és meghamisítása meg sem kottyanna, tehát még komolyabb időt sem venne igénybe az akció, így kevésbé is lenne feltűnő a módosítás ténye.

Számomra elég garanciát jelent az, amit személyesen is megtapasztaltam, hogy a helyi választási bizottságban ott ült a fideszes szomszéd, a jobbikos kolléga, az emeszpés néni meg a hivatal képviselője is, akik persze békésen és polgárbarát módon ültek ott az asztal mögött, de közben valószínű, hogy árgus szemekkel figyelték egymást, hogy ki próbál meg esetleg csalni. A rögzített eredmények pedig utólag is megnézhetők az interneten, így ha valami mégsem stimmelne az adatrögzítéssel, akkor meg lehet reklamálni a megfelelő helyen.

Nem azt akarom mondani, hogy nem fordulhat elő választási csalás, volt már ilyen a történelemben, de szerintem a fent idézett, az facebookos bejegyzés még a lapos Föld meg a kemtrél szintű összeesküvés-elméletek szintjét sem üti meg, hiszen azok legalább érdekesek, ez itt viszont elég gyengécskének tűnik. Csak az a baj vele, hogy sokan megosztják, és ráadásul még el is hiszik.

 

Kategória: Egyéb, Konteo, Számítógép | Címke: , | Hozzászólás most!

Ez nem az én hetem volt…

Ez a hét nem volt az igazi… Kezdődött azzal, hogy hétfőn, amikor még csontszáraz volt a beton, egy rossz lépés következtében eltakartam a gyárudvaron, megütöttem a térdem és megzúztam a bordáimat. Azután napokon keresztül nem tudtam rendesen aludni, mert ahogy fordultam egyet az ágyban, rögtön fel is ébredtem az oldalamba hasító fájdalomra.

Aztán amikor leesett a hó, szerda este kimentem sétálni a szép téli időben. A séta vége felé a Kontaset melletti járdán ráléptem egy hórejtette jégdarabra, és ismét sikerült elesni. El lehet képzelni, hogy mennyire kellemes érzés volt a már gyógyulgató oldalamnak ez a rántás, és hogy véletlenül se érezzem magam jól, a térdízületem is csavarodott egy jóízűt. Ennek eredménye megint az volt, hogy éjszaka nem túl sokat pihentem.

Péntek délután, mielőtt elindultam volna a számtechklubba, kimentem havat lapátolni az utcára, hogy eltakarítsam a márciusi havat a járdáról. Ekkor készült ez a vidám szelfi:

Téli szelfi

Miután befejeztem a lapátolást meg a söprögetést, bementem a házba, és megpróbáltam levenni a bélelt gumicsizmámat. Nem tudom, mit sikerült elrontanom, de a ballábas csizma megfeszült a (nem éppen vékony) lábszáramon, majd a vádlim begörcsölt; ezt az érzést nem kívánom senkinek. Aztán órákig rá se tudtam állni a lábamra, annyira fájt a lábamban az izom. Így hát nem is tudtam elmenni az IH-ba.

És még csak péntek van! Este szépen el is kezdett esni az ónos eső, ezért nem épp valószínű, hogy sokat fogok a hétvégén mászkálni. Remélem, a szombat-vasárnap további gikszerek nélkül fog eltelni…

Kategória: Egészség, Mindennapok | Hozzászólás most!

Fekete helikopterek

Ma este elgyalogoltam a szentesi Tescoba, mert már kezdtem kifogyni bizonyos fajta élelmiszerekből. Vettem is a boltban pár zsemlét, egy doboz ketchupot, és ha már ott jártam, került a kosárba egy flakon kullancsriasztó, hogy ne járjak úgy, mint a múltkor, sőt, vettem egy kétkötetes Leslie L. Lawrence regényt is.

Aztán amikor hazafelé tartottam, elhúzott a fejem fölött egy fekete, jelöletlen helikopter, tett egy kört, aztán elrepült Csongrád irányába. Bíztam benne, hogy nem engem figyelnek, legalábbis nem célzottan engem, de azért egész úton hazafelé feszült voltam kissé.

Végig ilyen gondolatok jártak a fejemben: “ŐK nem tudják, hogy mi nem tudjuk azt, amiről ŐK úgy tudják, hogy mi tudjuk”,  meg az, hogy “az, hogy paranoid vagy, még nem jelenti azt, hogy nem üldöznek”. Már közel jártam az otthonomhoz, kezdtem is megnyugodni, de a Váradi Lipót Árpád utcán hirtelen lefékezett mellettem egy sötét furgon, kiugrott belőle négy fekete ruhás, símaszkos alak, és rám vetették magukat…

Na jó, szerencsére nem így történt, de a helikopter az igaz!

Végül épségben hazaértem, és megírhattam ezt a bejegyzést 🙂

Kategória: Konteo, Mindennapok | Címke: | Hozzászólás most!

Lidérces álmok

Ha az ember alszik, akkor többnyire álmodik is valamit, ez velem is így szokott lenni. Ezek az álmok gyakran furcsák, néha bizarrak, és sokszor összeköthetők a lefekvés előtt nem sokkal szerzett élményekkel. Néhány napja például a mohácsi csatáról olvastam az egyik történelmi blogon, este pedig azt álmodtam, hogy egy horogkeresztes zászlókat lengető törökök által védett várat kellett megostromolnom.

Az álmokat az ébredés után gyakran elfelejti az ember, a ma hajnali álmom viszont annyira lidérces volt, hogy egész pontosan megmaradt bennem.

Azt álmodtam, hogy valahol Szentes és Kiskunfélegyháza között gyalogoltam, Csongrád városát már valószínűleg elhagytam. (Egyébként a valóságban is szoktam arra menni, de többnyire busszal vagy vonattal, az ilyen távú gyaloglás egyáltalán nem jellemző.) Már ősz volt, mert hosszúnadrágban és fekete dzsekiben voltam. Egyszer csak sűrű füstöt láttam a távolban, és két fekete alakot, amelyeket elsőre kutyának gondoltam. Amikor közelebb értem, akkor láttam, hogy nem kutyákkal van dolgom, hanem két fekete ló jött felém. A lovak testét daganatok és véres sebek borították. Elkezdtek körözni körülöttem, de én rájuk ordítottam, és erre arrébb mentek. Ekkor láttam meg, hogy a sűrű fekete füst egy holttestekből rakott máglyából gomolyog, a hullakupac tetején pedig jól kivehetően egy régies ruhába öltözött, halott fiatal lány feküdt.

Annyira azért nem érdekelt a dolog, gyorsan ott hagytam a lovakat máglyástól, mindenestől, és igyekeztem minél messzebb kerülni tőlük. Közben azt vizsgálgattam, hogy az állatok hozzáértek-e a kabátomhoz, vagy sem.

Ez így már sok volt összességében: szerencsére felébredtem, és magam mögött hagytam ezt a nyomasztó álombeli világot. Ideje is volt már az ébredésnek, mert mennem kellett dolgozni.

Ilyen álmot nem kívánok senkinek 🙂

Kategória: Álom | 2 hozzászólás

Rainbow Milk Challenge

Lehet, hogy bennem van a hiba, vagy esetleg már érezhető, hogy öregszem, de amikor Elmerik felhívta a figyelmemet az amerikai fiatalok körében népszerű Rainbow Milk Challenge, azaz kb. a szivárványos tej kihívása névvel illetett nagyszerű szabadidős elfoglaltságra, akkor első reakcióm leginkább a döbbenet volt, és valahogy nem akaródzott kipróbálni ezt a csodálatos dolgot.

Mi is az a Rainbow Milk Challenge? Vizsgáljuk meg közelebbről!

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Kategória: Egyéb, Neoprimitív, Vicc | Címke: | Hozzászólás most!

A gaz, a sarló, és a kertész

Ha az embernek van egy nagyobb kertje, ami évek óta gondozatlan, bizony van benne munka. Első körben az elszaporodott gazt és füvet kell eltávolítani valamilyen módszerrel.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Kategória: Mindennapok | Címke: , , , , , , , , , | Hozzászólás most!