Történt egyszer, március 13-án, a 35. LIK gyűlésen, hogy verset kellett írni, egyfajta gyakorlatként. Érdekes kihívás volt számomra, főleg, hogy öt szót közösen megállapítottunk, amiknek benne kellett lennie a kész műben. Mindenkinek sikerült egy kész verset összeraknia, nekem is, ami az alábbi lenne:
Küszöb
A radiátor melegénél palacsintát sütök,
A házat már rendbe raktam, hisz végre hazajöttök.
Régen volt már, hogy küszöbömet ember lépte át,
Évek óta sötétség volt testemen a kabát.
Szürke házam ablakát kinyitottátok,
Hervadó szívemből a kést kihúztátok.
Emlékszem, mikor a baleset történt,
Mikor megrepedt a kulacs, s kiszaladt a vér.
Testem szívverése társra nem lelt többé.
És most mégis várlak titeket,
Óráknak érzem a perceket.
Csak remélni tudom, hogy egyszer Luca, Kata,
Boldogan szemembe mondjátok: anya…
Miután felolvastuk a verseket, mindenki hazament. Otthon ért az első felismerés, hogy nem mindenki értelmezte úgy a versem, ahogy Én értettem. Pedig ez az ÉN versem! Mindenki értse úgy, ahogy ÉN akarom! Nem? Nem. Egyáltalán nem. Most felsorolok néhány értelmezését a versnek:
- Harag
Történt egy baleset, aminek köszönhetően az anyának a kapcsolata megromlott a gyerekeivel, és most őket várja haza a békülés reményében.
- Halál
A balesetben meghalt az anya, és most a Túlvilágon várja a gyermekeit.
- Kóma
A balesetben az anya kómába került, és hosszú idő után most ébred fel.
- Kóma 2
Az anya helyett a gyerekek kerültek kómába, most ébredtek fel, és őket várja haza.
- És akkor jöjjön az, ami nekem járt a fejemben, miközben írtam:
A balesetben az anya elvetélt. („Mikor megrepedt a kulacs, s kiszaladt a vér.”)
És többé nem lehetett gyermeke. („Testem szívverése társra nem lelt többé.”)
Most pedig azt a két lányt várja haza, akiket több évnyi magány után örökbefogadott.(„Csak remélni tudom, hogy egyszer Luca, Kata, Boldogan szemembe mondjátok: anya…”)
Szerény véleményem szerint a versírásnak nem csak az a lényege, hogy kiírjuk magunkból az érzéseinket, a gondolatainkat, hanem hogy teret adjunk mások érzelmeinek, elképzeléseiknek is. Persze el lehet utasítani az alternatív gondolatokat, de akkor egyáltalán miért írunk? Miért próbáljuk meg a művészetet képviselni, ha nem vagyunk nyitottak?
„Művész vagyok, úgysem értesz” Hát persze… Nem az a művész, aki le tudja írni egy fa növekedését, anélkül, hogy kimondaná, fa. Az a művész, aki mindezt olyan természetesen teszi, hogy úgy érezzük, mintha a fa lombjának árnyékában ülnénk és csodálnánk a szépségét. És ha valaki egy rózsát lát maga előtt, akkor egy rózsát lát és kész.
Örüljünk annak, ha több mindent bele lehet látni egy műbe, hisz ez azt jelenti, hogy nem csak egy gondolatvilágot tudtunk megérinteni, hogy nem csak egy rétegnek meséltünk, hogy átléptük a határainkat.
