Nagy elődök nyomdokain

Újabban egész jó brit sf-sorozatok bukkannak fel a látókörömben. A 2015-ben indult Humans címűt még az indulásakor elkaptam. Azonban András barátom által nemrégiben értesültem csak a Black Mirror-ról, amely már 2011-óta rendre feltűnik a képernyőkön.

Mint az a sorozat címéből is kiderülhet, a történetek bizony nem épp a fényes jövőt tárják elénk. A technológia és az ember kapcsolatának sötét változatát, árnyoldalait mutatják be. Az egymást követő részek nem épülnek egymásra, inkább egyfajta antológiának tekinthető, így tulajdonképpen bármilyen sorrendben nézhetők.

Az eddigi részek hangulata engem a nagy elődökre emlékeztet, mint pl. a Twilight Zone, vagy a The Outher Limits (Végtelen határok), és alapvetően a témaválasztás is elég hasonló, annyi különbséggel, hogy a Black Mirror a jelen kor technológiáit veszi alapul, és azok társadalomra, egyénre gyakorolt különböző hatásait veszi górcső alá. (Bár, ha jobban visszaemlékezem, a TOL is így építkezett annak idején.)

A részeket nézve az elején sok esetben nem is tudjuk eldönteni, hogy mi az, ami a problémát, konfliktust okozza majd az aktuális epizódban, ám ez természetesen éppen így van jól; a harmadánál már elég jól lehet ezt sejteni. A végére pedig minden világossá válik.

Fő-, vagy mellékszerepekben már jól ismert színészek, színésznők is feltűnnek, mint pl. az agent Peggy Carter-t alakító Hayley Atwell, a pl. a Blöffből ismert Jason Flemyng, a számos szerepben domborító Alice Eve, vagy épp a Halt and Catch Fire-ből is ismerhető Mackenzie Davis.

Csak ajánlani tudom minden SF kedvelőnek, hisz az eddigi részeket akár egy hétvége alatt is (péntektől-vasárnapig) meg lehet nézni.